Marx: a tőke felhalmozási folyamata:
Az államadósság az eredeti tőkefelhalmozás egyik legerőteljesebb emeltyűjévé válik. A terméketlen pénzt nemzőerővel ruházza fel, és így tőkévé változtatja anélkül, hogy ezért ipari, sőt még uzsora befektetéstől is elválaszthatatlan veszélynek kellene kitennie magát. Az állam hitelezői a valóságban semmit sem adnak, mert a kölcsönadott összeget könnyen átruházható állami adósságkötvénnyé változtatják, melyek a kezükben továbbra is úgy működnek, mintha ugyanannyi készpénz volnának. De ha eltekintünk is a semmittevő járadékosok így teremtett osztályától, s a kormányzat és a nemzet között közvetítőt játszó pénzemberek rögtönzött gazdagságától,— valamint az adóbérlők, kereskedők, magán gyárosok meggazdagodásától is, akiknek minden államkölcsön egy-egy darabja égből hullott tőkét jelent —, az államadósság lendítette fel e részvénytársaságokat, a legkülönbözőbb fajtájú átruházható értékpapírokkal való kereskedést, az ázsióüzletet, egyszóval: a tőzsdejátékot, és a modern bankuralmat.
Minthogy az államadósság fedezetét az állami bevételek alkotják, amelyeknek fedezniük kell az évi kamat- stb. fizetéseket, a modern adórendszer a nemzetközi kölcsönök rendszerének szükségszerű kiegészítője lett. A kölcsönök lehetővé teszik a kormány számára, hogy rendkívüli kiadásokat fedezhessen anélkül, hogy ezt az adófizető azonnal megérezné, de később mégis adóemelést tesz szükségessé. Másrészt az egymást követő adósságok felhalmozódása által előidézett adóemelés arra kényszeríti a kormányt, hogy az új rendkívüli kiadásoknál mindig újabb kölcsönöket vegyen fel! A modern adórendszer, amelynek tengelyét a legszükségesebb létfenntartási eszközökre kivetett adók, (tehát ezek megdrágítása) alkotják. (és mert ezt mindnyájan „fizetni kényszerül, aki él!) ezért magában hordozza az automatikus fokozódás csiráját (a kölcsönfelvevés kényszerének!) a túladóztatás nem rendkívüli jelenség, hanem ellenkezőleg alapelv! Ezért Hollandiában, ahol ez a rendszer először honosodott meg, de Witt a nagy hazafi Maximáiban úgy ünnepelte, mint a legjobb rendszert arra, hogy a bérmunkásokat alázatossá, mérsékletessé, szorgalmassá és munkával túlterheltté tegyék.
Nincs új a nap alatt! A magyar „komédia” a régi, csak a szereplők, és a szereposztás változik! Szemelvény: Szekfű Gyula: Három nemzedék című könyvéből.
Feltűnés és botrányból ritkán következett tisztulás. A közvélemény éber kritikusainak, mikor a korrupció eseteit szellőztették, nem az erkölcsi tisztulás, hanem a kormány lejáratása, s általában 1867 kompromittálása volt a céljuk. A közjogi megoszlás oly férges gyümölcsöket termett, minők Széchenyi legkeserűbb sötéten látását is igazolták. A hatalom birtokában ülő párt kénytelen erkölcsi színvonalát tudatosan leszállítani, szemet hunyni tagjainak erkölcsileg meg nem engedhető gazdagodása, anyagi manipulációi előtt viszont a hatalom birtokából kizárt ellenzéknek minden eszköz jó, hogy ellenfelének morális betegségét minél élesebb formában, a túlzó gyűlölet minél kiáltóbb színeiben vigye a közönség elé s így a kiegyezésre (ma a szocialistákra) minél halálosabb csapásokat mérjen. A korrupciónak ellenzéki kritikája a legjobb akarattal sem nevezhető erkölcsinek. Az ellenzék a kormánytól kiinduló anyagi korrupció ellensúlyozására érzelmi és értelmi korrupciót fejleszt ki, főleg a hírlapirodalom segélyével. Gyűlölködő természetük szabadjára engedve valóságos orgiáit rendezte a sajtószabadságnak, a fórum embervadászatok színhelyévé tétetett, sorsukat a legjobbak sem kerülhették, ki és jellemző a közhangulat félrevezethetőségére az a tény, hogy a színmagyar vidékek lakossága kőzáporral fogadja a vonatot, melyen Klapka Györgyöt sejtik
A nemzet immár nem két pártra, de két ellenséges táborra szakadt, melyekben a tétlen gyűlölködés volt a napi munka, míg a polgári kötelesség, vele az állampolgári szolidaritás érzése, mely az abszolutizmus idején megvolt, ismét meglazult.
